Ma volt az első tanítási nap az őszi szünet után. Elmentem iskolába, és meggondoltam magam. Mindenről. Nem fogok megváltozni. Egyrészt, mert nem tudok, másrészt, mert már nem is akarok. Aki szeret, az így is szeretni fog. Mondjuk eddig sem mások miatt akartam jobb ember lenni, hanem magam miatt. De már rájöttem, hogy most sem vagyok rossz ember. A szünetben sokat voltam egyedül, és túl sok időm volt az életemről, az emberekről, meg a világról gondolkodni. Túlzásba estem, görcsösen próbáltam bemesélni magamnak, hogy semmi nem jó, amit csinálok, és sürgősen meg kell változnom, mert rossz ember vagyok. De most, hogy újra egész nap emberek között vagyok, és nem érek rá folyton a saját életemről gondolkodni, rájöttem, hogy eléggé túlreagáltam a dolgokat. Jó, nem vagyok tökéletes. De sokan szeretnek így is (vagy legalábbis megszokták, hogy ilyen vagyok), és én is jól érzem így magam többé-kevésbé. Persze van, amin még mindig változtatnék, de így utólag visszagondolva azért nem olyan drámai a helyzet, mint amennyire én gondoltam. Ááá, és már megint meghazudtoltam saját magam. Néha már azt hiszem, hogy skizofrén vagyok, vagy nem tudom. Pl. általában egy életvidám, optimista lánynak tartom magam, aki élvezi az életet, jól érzi magát, szeretne segíteni másoknak, szépnek látja a világot, folyton mosolyog, és világbékét akar. Ez vagyok én legtöbbször. Aztán néha hirtelen rámtör a spontán halálvágy (van, hogy okkal, van, hogy ok nélkül), újra és újra végiggondolom az életem, rájövök, hogy értelmetlen, de nem érdekel senki más, csak magammal foglalkozok, anarchiát akarok, és legszívesebben kiirtanám az összes embert a Földön. Van egy apró ellentmondás a két állapot között, nem? Mi van, ha tényleg pszichésen beteg vagyok? Szerintem lehetséges. Normális ember nem ingadozik ennyire a végletek között. Szeretném megérteni magam. Szeretném, ha csak egy kicsit is beszámíthatóbb lennék, mert így már lassan megőrülök, és soha nem tudom, mikor borul el az agyam megint. De az is lehet, hogy ezek teljesen normális dolgok, másnak is vannak ilyen gondolatai, és egyáltalán nem vagyok érdekes. De én ezt nem hiszem. Folyton változik mindenről a véleményem, így azt sem tudom, hogy ezeket most miért írom le. Lehet, hogy holnap már nem is így fogom gondolni. Sőt, biztos vagyok benne, hogy idővel már csak nevetni fogok azon, amiket most ide írok, amiket most gondolok. Én annyira félek attól, hogy felnövök. Ezt most nem biológiai értelemben gondolom, mert én is tudom, hogy úgy elkerülhetetlen. Hanem lelkileg, szellemileg, annyira szeretnék ilyen maradni. Tudom, hogy folyton változik a gondolkodásmódunk és az életszemléletünk, de én nem szeretnék éretten és komolyan gondolkodni, én szeretnék örökké a saját kis világomban élni, és nagyon félek, hogy egyszer én is érzéketlen, boldogtalan felnőtt ember leszek, aki elfelejtette, milyen volt fiatalnak, gyereknek lenni. És az a legrosszabb, hogy az emberek nem is veszik észre, hogy milyen hamar "felnő" a gondolkodásuk, milyen hamar válnak egymás klónjává. Mi van, ha egyszer velem is ez történik, és én sem veszem észre, én sem fogok emlékezni, és én is csak butaságnak fogom tartani, ha valaki ilyesmiket mond nekem?!?! Annyira, de annyira félek a felejtéstől. :'-(
Hiperkarma: Üres
Hiperkarma: Királyok, síelők
