Freedomgirl

Ma volt az első tanítási nap az őszi szünet után. Elmentem iskolába, és meggondoltam magam. Mindenről. Nem fogok megváltozni. Egyrészt, mert nem tudok, másrészt, mert már nem is akarok. Aki szeret, az így is szeretni fog. Mondjuk eddig sem mások miatt akartam jobb ember lenni, hanem magam miatt. De már rájöttem, hogy most sem vagyok rossz ember. A szünetben sokat voltam egyedül, és túl sok időm volt az életemről, az emberekről, meg a világról gondolkodni. Túlzásba estem, görcsösen próbáltam bemesélni magamnak, hogy semmi nem jó, amit csinálok, és sürgősen meg kell változnom, mert rossz ember vagyok. De most, hogy újra egész nap emberek között vagyok, és nem érek rá folyton a saját életemről gondolkodni, rájöttem, hogy eléggé túlreagáltam a dolgokat. Jó, nem vagyok tökéletes. De sokan szeretnek így is (vagy legalábbis megszokták, hogy ilyen vagyok), és én is jól érzem így magam többé-kevésbé. Persze van, amin még mindig változtatnék, de így utólag visszagondolva azért nem olyan drámai a helyzet, mint amennyire én gondoltam. Ááá, és már megint meghazudtoltam saját magam. Néha már azt hiszem, hogy skizofrén vagyok, vagy nem tudom. Pl. általában egy életvidám, optimista lánynak tartom magam, aki élvezi az életet, jól érzi magát, szeretne segíteni másoknak, szépnek látja a világot, folyton mosolyog, és világbékét akar. Ez vagyok én legtöbbször. Aztán néha hirtelen rámtör a spontán halálvágy (van, hogy okkal, van, hogy ok nélkül), újra és újra végiggondolom az életem, rájövök, hogy értelmetlen, de nem érdekel senki más, csak magammal foglalkozok, anarchiát akarok, és legszívesebben kiirtanám az összes embert a Földön. Van egy apró ellentmondás a két állapot között, nem? Mi van, ha tényleg pszichésen beteg vagyok? Szerintem lehetséges. Normális ember nem ingadozik ennyire a végletek között. Szeretném megérteni magam. Szeretném, ha csak egy kicsit is beszámíthatóbb lennék, mert így már lassan megőrülök, és soha nem tudom, mikor borul el az agyam megint. De az is lehet, hogy ezek teljesen normális dolgok, másnak is vannak ilyen gondolatai, és egyáltalán nem vagyok érdekes. De én ezt nem hiszem. Folyton változik mindenről a véleményem, így azt sem tudom, hogy ezeket most miért írom le. Lehet, hogy holnap már nem is így fogom gondolni. Sőt, biztos vagyok benne, hogy idővel már csak nevetni fogok azon, amiket most ide írok, amiket most gondolok. Én annyira félek attól, hogy felnövök. Ezt most nem biológiai értelemben gondolom, mert én is tudom, hogy úgy elkerülhetetlen. Hanem lelkileg, szellemileg, annyira szeretnék ilyen maradni. Tudom, hogy folyton változik a gondolkodásmódunk és az életszemléletünk, de én nem szeretnék éretten és komolyan gondolkodni, én szeretnék örökké a saját kis világomban élni, és nagyon félek, hogy egyszer én is érzéketlen, boldogtalan felnőtt ember leszek, aki elfelejtette, milyen volt fiatalnak, gyereknek lenni. És az a legrosszabb, hogy az emberek nem is veszik észre, hogy milyen hamar "felnő" a gondolkodásuk, milyen hamar válnak egymás klónjává. Mi van, ha egyszer velem is ez történik, és én sem veszem észre, én sem fogok emlékezni, és én is csak butaságnak fogom tartani, ha valaki ilyesmiket mond nekem?!?! Annyira, de annyira félek a felejtéstől. :'-(

Hiperkarma: Üres

Hiperkarma: Királyok, síelők

Én annyira szeretnék változni, de egyszerűen nem megy. A múltkor kétségbeesésemben megígértem, hogy holnaptól megváltozok, nem hazudok, nem leszek ennyire önző, ennyire emberi. Hát persze, hogy nem sikerült, nem is tudom, hogy gondolhattam, hogy majd egyik napról a másikra én leszek a megtestesült jóság, önzetlenség és őszinteség. Tulajdonképpen nem is nézem ki magamból, hogy képes lennék erre. Aztán úgy döntöttem, hogy leszokok a dohányzásról, de azt sem bírtam túl sokáig, már a harmadik napon rágyújtottam újra. Egyre szarabbul érzem magam, mert már nem csak egy hazug, önző embernek tartom magamnak, hanem úgy érzem, soha nem fogom elérni a céljaimat, nem fogom megvalósítani az álmait, mert még ennyire sem vagyok képes. De ma újra elhatároztam magam. Akkor is megváltozok, mert nem szeretnék ilyen lenni, így élni. Azt hiszem, a múltkor nem voltam elég határozott, de most már tudom, mit szeretnék. Le akarok szokni a cigiről, mert még csak 16 éves vagyok és már 2-3 éve dohányzom, ez azért durva. Meg különben is, semmi jó nincs benne, csak tönkretesz, hosszútávon meg is öl. De engem semmi nem fog megölni, majd én döntöm el, mikor és hogyan akarok meghalni, de semmiképpen nem így és nem ettől. Nem leszek tőle menőbb. Inkább akkor lehetek büszke magamra, ha elmondhatom, hogy igen, gyerekek én leszoktam. Egyedül. Mert képes vagyok rá, és megcsinálom! Persze, mondani könnyű, a megvalósítástól már kicsit jobban tartok. De majd visszagondolok erre az írásra, úgy talán könnyebben megy majd. :-) A "lelki-megjavulás" viszont nehezebb és hosszabb lesz, mint gondoltam. Rájöttem, hogy ezt nem lehet csak úgy egyik napról a másikra. Ez egymásra épülő apró változások összessége, amik majd egy nagy kerek pozitív végeredményt adnak - remélhetőleg. Hát, én megpróbálom. Holnaptól megpróbálok normális(abb) lenni az emberekkel. Ezalatt nem azt értem, hogy holnaptól én leszek a világmegváltó szentlélek, csak megpróbálom máshogy kezelni a kritikus helyzeteket/embereket. Majd ha már úgy érzem, nem bírom tovább, a világbékére gondolok, attól mindig egy kicsit megnyugszom, és egy kicsit elszomorodom... De ez majd egy másik bejegyzés lesz. A harmadik apró változtatás az lesz, hogy tenni fogok egy lépést az egyik álmom/célom elérése érdekében. Mindig is úgy éreztem, hogy van érzékem a színjátszáshoz, meg anyu is mondta, hogy ő is nagyon szeretné, ha megpróbálnám, de eddig mindig elintéztem egy "jó, majd egyszer"-rel. Most viszont úgy döntöttem, nekiállok megalapozni a jövőm. Vagy legalábbis megpróbálok valami olyasmit csinálni, amit szeretek. Elegem van az önsajnálatból, önpusztításból (alkohol, cigi, néha drog), meg a depressziózásból. Én nem ilyen vagyok. Én egy vidám, mosolygós, optimista csajszi voltam, és még mindig az vagyok, csak mostanában kicsit elhagytam magam, de nem fogom hagyni, hogy életem hátralevő része világvége hangulatban teljen el. Abbahagyom a piálást (vagy legalábbis visszaveszek belőle - azért alkalmakkor még fogok inni, de nem minden másnap, mint mostanában :S), leszokok a cigiről, és nekiállok valaminek, ami tényleg én vagyok, amitől jobb kedvem lesz, amit élvezek, és ami eltereli a gondolataimat. Megpróbálom a színjátszást, az mindig is tetszett. És ha az nem jön be, akkor elkezdek sportolni, az még egészséges is. Nekem mindegy, mivel és hogyan, de valamit kezdek az életemmel. Jobb ember akarok lenni. Fizikailag, szellemileg, mindenhogyan. Képes vagyok rá. Majd meglátjátok! =)

Kaukázus: Agyhalál

Tegnap elhatároztam, hogy leszokok a cigiről. Ez volt az első nap, hogy nem gyújtottam rá. Meglepő, de nem is volt annyira szar. Azért néha eszembe jutott, hogy milyen jó lenne elszívni egy cigit, de ki lehetett bírni. Bár gondolom, majd ennél még rosszabb lesz. De én bízom magamban. Sikerülni fog! =] Legalább ezt megcsinálom, ha már a "holnaptól megváltozok"-dolog nem jött össze. Azt hiszem, ez a megváltozás sokkal nehezebb és hosszabb folyamat lesz, mint gondoltam. Hú, erről jut eszembe, valamelyik nap megint rámjött a filozofálgatás (kb. olyan dolgokon gondolkodtam, mint amikről az előző bejegyzésemben írtam), de nem tudtam már géphez ülni, ezért este fél 11-kor, a takaró alatt, bőgve, egy kis füzetbe írtam le mindent. Most begépelem azt gyorsan ide, ha már új témáról úgysem írok. Kár, pedig tényleg sok minden van, amiről nagyon szívesen leírnám a véleményem, de egyszerűen soha nincs időm/kedvem/energiám leülni ide, és írni. De majd erőt veszek magamon. Mindenesetre addig itt az a kis firkálás, amit a múltkor bőgve, sietve, álmosan, kikészülve összealkottam a takaró alatt...:
Én annyira egyedül vagyok ebben a világban. Nincs senkim. Ideje átértékelnem az életem, mert így semmi értelme. Az életem csak hazugságokból áll. Dehát ember vagyok... Nem akarok az lenni! Nem akarok többet hazudni! Mindig úgy gondoltam, hogy érdekes vagyok (érdekesebb, mint mások?), most viszont rájöttem, hogy ugyanolyan hazug, önző ember vagyok, mint a többiek. Semmivel sem vagyok különb másoknál, sőt, még talán rosszabb is. Vajon más is gondolkodik ilyeneken? Vajon tényleg ugyanolyan vagyok én is, mint mások, és ha igen, miért nem? Ki ismerhetne engem, ha még én sem ismerem saját magam? Ki előtt tudnám magamat adni? És egyáltalán: milyen vagyok valójában? Vajon ez is csak hazugság? Vajon magamat is csak átverem? Néha úgy érzem, ezek a gondolatok  és érzések valahonnan mélyről jönnek, a lelkemből, és ha más nem is, legalább ezek őszinték. Néha viszont olyan érzésem van, mintha ezeket nem is én írnám. Vagy túl üres vagyok belül, vagy túl teli. Mit tehetnék az életemmel, hogy érjen valamit? Legyek őszinte? Ne hazudjak? Figyeljek oda másokra? Segítsek másoknak? Én szeretnék! De túl emberi vagyok, túl hazug, túl önző. És nincs is kivel megbeszélnem az ilyeneket. Se egy barát, se család, senki nincs, aki megértene és segíteni tudna. Egyszerűen nem látom értemét, hogy bármi/bárki miatt is itt maradjak. Én csak szeretnék boldog lenni és másokat boldoggá tenni. Ez akkora ellentmondás? =(

2009.X.19
22:40

Copy Con: Lapulok

Most már tényleg úgy érzem, hogy az én egyetlen barátom a zene. Az emberek egyszerűen nem értenek meg. Nincs egy olyan ember, akire azt mondhatom, hogy igen, ő az, aki meghallgat, megért, segít, szeret, mellém áll, megvéd, kiáll mellettem. És persze akinek én is viszonozni tudnám mindezt. Túl nagy kérés lenne egy ilyen ember? =( Nekem csak egyetlen ember kell, akiről elmondható mindez... Akár lehetne egy szerelem is, egy fiú, aki egyben a barátom is. Annyira jó lenne. De egy "sima" barát is megfelelne nekem. Csak jönne már valaki, aki feltétel nélkül bízik bennem és szeret, s én is őt. De nem lesz ilyen soha. Nem létezik ilyen ember. De lehet, hogy velem van a baj. Talán túl önző vagyok. Azt kérem, hogy valaki szeretetet, bizalmat, törődést adjon nekem, de én sem adom meg ezeket senkinek... Senkinek, aki rászorul. Persze, foglalkozok én az emberekkel, bizonyos mértékig, ahogy mindenki. De mikor tettem utoljára valamit egy másik emberét, úgy igazán önzetlenül, csakis azért, hogy neki jobb legyen? Nem tudom! Pedig ez nekem nagyon fontos dolog, és esküszöm sírni tudnék (mindjárt sírok is), ahogy szépen lassan rájövök, hogy talán én vagyok a legönzőbb ember az egész világon. Annyira szeretnék segíteni másoknak, hát miért nem teszem? Folyton csak hazudok, ahogy mindenki más is.  Az emberek hazudnak azért, hogy kimentsék magukat egy olyan helyzetből, amiben  tényleg ők a hibásak (hol itt a felelősségvállalás?), vagy hogy éppen szimpatikusabbá tegyék magukat mások előtt. Ezek kérem az emberek. És én sem vagyok kivétel. Az fáj a legjobban, hogy amit a leginkább elítélek, az vagyok én is. Hazug, önző ember. Ember vagyok. Miért kell annak lennem? Én szeretném kiirtani magamból ezeket az EMBERI tulajdonságokat. Szeretném, ha az emberek a hazudozás helyett inkább azon gondolkodnának, hogyan tudnának egy másik embernek önzetlenül segíteni. Szeretném, ha inkább én is ezen gondolkodnék. Túl sokat foglalkozok a saját életemmel, túl gyakran hazudok, túl ritkán veszem észre, hogy mások is vannak körülöttem. Törődnünk kéne egymással. Ezt mindenki tudja(?), de senki nem tesz érte semmit. Miért nem? Az emberek annyit foglalkoznak magukkal, hogy nem marad idejük másokra. És én ezt utálom, nem bírom elfogadni, nem tudom elviselni és nem akarok beletörődni. De mégis hogyan ítélhetnék el ezért bárkit is, ha én is pontosan ilyen vagyok? Hogyan ítélhetnék el másokat, ha én sem teszek ez ellen semmit?! Nekem elegem van ebből a rendszerből. Tenni fogok ellene. Itt és most megígérem, hogy holnaptól kezdve jobban odafigyelek az emberekre, a környezetemre, másokra. Segíteni fogok, ha lesz rá lehetőségem, mert így lenne helyes. Ennek kéne természetesnek lenni. Én EZT akarom. Persze ezzel nem fogom megváltani a világot, és mások valószínűleg észre sem fogják venni. De nem akarok többet hazudni, nem akarok önző, beképzelt, egoista ember lenni! Sőt, én nem akarok ember lenni! Ez ellen persze nem tehetek semmit, mégis megpróbálhatom elnyomni a legjellemzőbb emberi tulajdonságokat, a gyűlöletet, hazudozást, önzőséget. Tenni fogok valamit másokért is, és ezzel magamért is teszek valamit. Talán többre fogom tartani magam, kevésbé emberinek. Szeretném, ha béke lenne. =) És most nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Én holnaptól jól fogom érezni magam, mert kinyitom a szemem, és észreveszem a többieket. Mégis annyira magányos vagyok. Pedig sokan vesznek körül. Szinte soha nem vagyok egyedül. Mégsincs senkim. Ajj, már megint elterelődött a téma. Miért van az, hogy végül mindig itt lyukadok ki? Hiszen pont most írtam, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint az önsajnáltatás és a saját nyomorunk. De mégis, annyira zavar, hogy nem tudom, mi bennem a hiába, mit kéne tennem, hogy valaki megértsen? Attól félek, hogy nekem tényleg soha nem lesz senkim. Se egy barát, se egy barátnő, se egy pasi... De miért vagyok ilyen buta? Hiszen annyi ember szeret, annyi ember vesz körül, sőt, annyi pasi odavan értem... Miért nem felel meg nekem senki, és miért nem jön végre valaki, aki olyan, mint én?

30y: Respekt

tudod én - átölelném az - egész világot - ha volna olyan
tudod én a - fejedbe látok - és elolvasom - ami benne van

MC Gőz: Szóló

Hát jóestét! =)

Hogy miért is hoztam létre ezt a blogot? Talán azért, mert túl sok gondolatom van, és szeretném mindet megőrizni, szeretnék mindre emlékezni. Ezért elhatároztam, hogy nyitok egy blogot, és abba beleírok mindent, ami csak eszembe jut, és ami elég fontos ahhoz, hogy akár csak egyetlenegyszer visszaolvassam később. Persze, rengeteg ilyen van, és én ezeket majd mind szépen le fogom írni ide.

Az utóbbi időben leginkább az emberekről, emberi kapcsolatokról, barátságról gondolkodtam, úgyhogy első körben most erről fogok írni. A legfőbb kérdés, amire talán soha nem fogok választ kapni, se magamtól, se mástól: Mi is az a barátság? Ki számít barátnak? Én úgy érzem, lelkileg mindig is érettebb voltam a korosztályomnál, viszont sokkal érzékenyebb is. Többször is szembesültem azzal (különböző dolgokkal kapcsolatban), hogy nem tudok beletörődni a valóságba, abba, hogy minden (az emberek, az egész világ) olyan, amilyen. Ezért teremtettem magamnak egy "álomvilágot", amiben létezik az örök szerelem, az örök barátság, boldogság, szabadság... Sajnos, én elhittem, hogy ez tényleg létezhet. Teljesen boldog voltam így addig, amíg az én kis álomvilágom szépen lassan el nem kezdett összeomlani. Megvolt az első szerelem. Igen, szerelmes voltam, 14 évesen! Ha ezt pár év múlva visszaolvasnám, biztos, hogy  csak mosolyognék rajta, hogy "na persze, szerelmes". De éppen ezért írom ezt a blogot, hogy emlékezzek ezekre. Aztán az öröknek hitt szerelem elmúlt. Csalódtam. Fájt. No de nem baj, elvégre ott vannak még nekem a barátaim. Hiszen rengeteg barátom van, vagy nem? Ráadásul van egy "legjobb" barátom is (Levi). Hát, igen. Tényleg így volt. Ő volt az az ember, akiért a tűzbe mentem volna, akiért tényleg bármit képes lettem volna feladni/otthagyni, és tudtam(?), hogy ez kölcsönös. Nagyon szép volt. De azóta már rájöttem, hogy minden múlandó. Van barátság fiú és lány között... Amíg nem jön egy másik lány, akibe a fiú szerelmes lesz, és elhanyagolja a barátját. Sok sírás, csalódás, fájdalom, összeveszés. Hét hónapig nem beszélnek egymással. Aztán, mikor a fiú szakít barátnőjével, akkor a két jóbarát kibékül. De már nem ugyanaz, persze hogy nem. Hát, ez volt velünk. A Levi továbbra is a barátom. De ma már tudom, hogy az a fajta barátság, amikor egész életetekben, örökre, mindennél és mindenkinél fontosabbak vagytok egymásnak, nem létezik. Ez volt a második nagy csalódás. És ezzel az én tökéletes álomvilágom már majdnem teljesen összedőlt. De nem, még nem, hiszen nem kell nekem szerelem, vagy legjobb barát, hisz vannak mások is, rengeteg barátom van, akik támogatnak, akikre számíthatok, akik szeretnek... Vagy nem? És akkor most értünk a lényeghez. Mi is az a barátság? Ki számít barátnak? Ha végiggondolom az embereket, akik a környezetemben vannak, tényleg nagyon büszke lehetek magamra, hisz sokan szeretnek, bírnak, népszerűnek számítok a suliban is és Zircen is, sok emberrel jóban vagyok, és sok embert kifejezetten szeretek is. Ha valami gondom van, mindig van kihez fordulnom, mert van olyan ember, akiben megbízom, aki meghallgat. Ha egy kis pörgésre, baromkodásra vágyom, arra is megvannak a megfelelő személyek, akikkel olyan jókat hülyülünk, hogy  már sírok a nevetéstől. Vannak emberek, akikkel akkorákat tudok bulizni, hogy évekkel később is azt emlegetjük. Igen, büszke vagyok arra, hogy ilyen emberekkel vagyok körülvéve. De ki a barátom? Van egyáltalán barátom? Lehet, hogy csak én várok túl sokat egy barátságtól. De számomra a barátság lényege a feltétel nélküli és önzetlen szeretet, amikor magad elé tudod helyezni a barátod érdekeit, érzéseit. Ki tenné ezt meg értem? Igazából, ha végiggondolom az embereket a környezetemben, nem biztos, hogy tudnék mondani egyetlen olyan embert, akiről biztosra merném állítani, hogy mindent megtenne értem. Talán Sacika, és ezért nagyon hálás vagyok neki, hogy már lassan 2,5 éve mellettem áll (kisebb-nagyobb megszakításokkal :P). De az is lehet, hogy még ő sem. És az a legszomorúbb az egészben, hogy már abban sem vagyok biztos, hogy fordított esetben én bármikor bármit megtennék ezekért az emberekért. Na jó, a Sacikát megvédeném. És a Levit is. De egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy őt már nem is azért szeretem, mert annyira jóban vagyunk, hanem inkább a megszokás, ragaszkodás, kötődés, emlékek... De akkor mégis, van nekem egyáltalán barátom? Persze, a barátság is relatív fogalom. Vannak olyan érzelmileg szegény emberek, akik két szót beszélnek valakivel, és akkor már nagyon jó barátjuknak tartják azt. Ha ilyen oldalról közelítjük meg a dolgot, akkor nekem rengeteg barátom van... Tehát nem is nagyon lenne okom "elégedetlenkedni". Mégsem tetszik ez a világ. Nekem annyi minden hiányzik innen. Az emberség. Szabadság. Béke. Szeretet. Önzetlenség. Hova lett mindez a világból? Egyáltalán léteztek-e valaha? Na, de nem térek el az eredeti témától, mert most a barátságról kezdtem el írni, szóval a világról alkotott véleményemet majd legközelebb írom le.
[Zene. Sírok.]
Annyira egyedül vagyok ebben a világban. Én nem vagyok idevaló. Na, de azt hiszem, most befejezem az írást. Egyrészt, mert már sírok, másrészt, mert a gondolataim eléggé elterelődtek más irányba, úgyhogy nem hiszem, hogy most tudnám folytatni ezt a gondolatmenetet. Meg amúgy is, sok lesz már. Majd egyszer még lehet, hogy írok erről, kicsit bővebben. De most megyek. Majd jelentkezem. Respect.

Kaukázus: A jó, a rossz, és a kreatív