Hát jóestét! =)
Hogy miért is hoztam létre ezt a blogot? Talán azért, mert túl sok gondolatom van, és szeretném mindet megőrizni, szeretnék mindre emlékezni. Ezért elhatároztam, hogy nyitok egy blogot, és abba beleírok mindent, ami csak eszembe jut, és ami elég fontos ahhoz, hogy akár csak egyetlenegyszer visszaolvassam később. Persze, rengeteg ilyen van, és én ezeket majd mind szépen le fogom írni ide.
Az utóbbi időben leginkább az emberekről, emberi kapcsolatokról, barátságról gondolkodtam, úgyhogy első körben most erről fogok írni. A legfőbb kérdés, amire talán soha nem fogok választ kapni, se magamtól, se mástól: Mi is az a barátság? Ki számít barátnak? Én úgy érzem, lelkileg mindig is érettebb voltam a korosztályomnál, viszont sokkal érzékenyebb is. Többször is szembesültem azzal (különböző dolgokkal kapcsolatban), hogy nem tudok beletörődni a valóságba, abba, hogy minden (az emberek, az egész világ) olyan, amilyen. Ezért teremtettem magamnak egy "álomvilágot", amiben létezik az örök szerelem, az örök barátság, boldogság, szabadság... Sajnos, én elhittem, hogy ez tényleg létezhet. Teljesen boldog voltam így addig, amíg az én kis álomvilágom szépen lassan el nem kezdett összeomlani. Megvolt az első szerelem. Igen, szerelmes voltam, 14 évesen! Ha ezt pár év múlva visszaolvasnám, biztos, hogy csak mosolyognék rajta, hogy "na persze, szerelmes". De éppen ezért írom ezt a blogot, hogy emlékezzek ezekre. Aztán az öröknek hitt szerelem elmúlt. Csalódtam. Fájt. No de nem baj, elvégre ott vannak még nekem a barátaim. Hiszen rengeteg barátom van, vagy nem? Ráadásul van egy "legjobb" barátom is (Levi). Hát, igen. Tényleg így volt. Ő volt az az ember, akiért a tűzbe mentem volna, akiért tényleg bármit képes lettem volna feladni/otthagyni, és tudtam(?), hogy ez kölcsönös. Nagyon szép volt. De azóta már rájöttem, hogy minden múlandó. Van barátság fiú és lány között... Amíg nem jön egy másik lány, akibe a fiú szerelmes lesz, és elhanyagolja a barátját. Sok sírás, csalódás, fájdalom, összeveszés. Hét hónapig nem beszélnek egymással. Aztán, mikor a fiú szakít barátnőjével, akkor a két jóbarát kibékül. De már nem ugyanaz, persze hogy nem. Hát, ez volt velünk. A Levi továbbra is a barátom. De ma már tudom, hogy az a fajta barátság, amikor egész életetekben, örökre, mindennél és mindenkinél fontosabbak vagytok egymásnak, nem létezik. Ez volt a második nagy csalódás. És ezzel az én tökéletes álomvilágom már majdnem teljesen összedőlt. De nem, még nem, hiszen nem kell nekem szerelem, vagy legjobb barát, hisz vannak mások is, rengeteg barátom van, akik támogatnak, akikre számíthatok, akik szeretnek... Vagy nem? És akkor most értünk a lényeghez. Mi is az a barátság? Ki számít barátnak? Ha végiggondolom az embereket, akik a környezetemben vannak, tényleg nagyon büszke lehetek magamra, hisz sokan szeretnek, bírnak, népszerűnek számítok a suliban is és Zircen is, sok emberrel jóban vagyok, és sok embert kifejezetten szeretek is. Ha valami gondom van, mindig van kihez fordulnom, mert van olyan ember, akiben megbízom, aki meghallgat. Ha egy kis pörgésre, baromkodásra vágyom, arra is megvannak a megfelelő személyek, akikkel olyan jókat hülyülünk, hogy már sírok a nevetéstől. Vannak emberek, akikkel akkorákat tudok bulizni, hogy évekkel később is azt emlegetjük. Igen, büszke vagyok arra, hogy ilyen emberekkel vagyok körülvéve. De ki a barátom? Van egyáltalán barátom? Lehet, hogy csak én várok túl sokat egy barátságtól. De számomra a barátság lényege a feltétel nélküli és önzetlen szeretet, amikor magad elé tudod helyezni a barátod érdekeit, érzéseit. Ki tenné ezt meg értem? Igazából, ha végiggondolom az embereket a környezetemben, nem biztos, hogy tudnék mondani egyetlen olyan embert, akiről biztosra merném állítani, hogy mindent megtenne értem. Talán Sacika, és ezért nagyon hálás vagyok neki, hogy már lassan 2,5 éve mellettem áll (kisebb-nagyobb megszakításokkal :P). De az is lehet, hogy még ő sem. És az a legszomorúbb az egészben, hogy már abban sem vagyok biztos, hogy fordított esetben én bármikor bármit megtennék ezekért az emberekért. Na jó, a Sacikát megvédeném. És a Levit is. De egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy őt már nem is azért szeretem, mert annyira jóban vagyunk, hanem inkább a megszokás, ragaszkodás, kötődés, emlékek... De akkor mégis, van nekem egyáltalán barátom? Persze, a barátság is relatív fogalom. Vannak olyan érzelmileg szegény emberek, akik két szót beszélnek valakivel, és akkor már nagyon jó barátjuknak tartják azt. Ha ilyen oldalról közelítjük meg a dolgot, akkor nekem rengeteg barátom van... Tehát nem is nagyon lenne okom "elégedetlenkedni". Mégsem tetszik ez a világ. Nekem annyi minden hiányzik innen. Az emberség. Szabadság. Béke. Szeretet. Önzetlenség. Hova lett mindez a világból? Egyáltalán léteztek-e valaha? Na, de nem térek el az eredeti témától, mert most a barátságról kezdtem el írni, szóval a világról alkotott véleményemet majd legközelebb írom le.
[Zene. Sírok.]
Annyira egyedül vagyok ebben a világban. Én nem vagyok idevaló. Na, de azt hiszem, most befejezem az írást. Egyrészt, mert már sírok, másrészt, mert a gondolataim eléggé elterelődtek más irányba, úgyhogy nem hiszem, hogy most tudnám folytatni ezt a gondolatmenetet. Meg amúgy is, sok lesz már. Majd egyszer még lehet, hogy írok erről, kicsit bővebben. De most megyek. Majd jelentkezem. Respect.
Kaukázus: A jó, a rossz, és a kreatív
